Az éghajlat általános jellegét Földünk valamely pontján az alábbi éghajlatalakító tényezők és ezek kölcsönhatásai alakítják ki.

Az éghajlatalakító tényezők közül elsődleges a Nap sugárzása, amely az éghajlati rendszer egyetlen számottevő energiaforrása. Ennek eloszlása nagy vonalakban a földrajzi szélességhez igazodik, s ez az eloszlás az alapvető oka az éghajlati övek kialakulásának. Minél közelebb esik egy pont a sarkokhoz, éves átlagban annál kevesebb napenergia melegíti. Alakulása attól függ, hogy egy adott térség a napsugárzással mekkora hőenergia-mennyiséget kap, abból mennyit használ fel és mennyit ad át környezetének.

Az adott területre jutó hőenergia mennyiségét emellett légköri tényezők is befolyásolják: a napsugarak légkörön át megtett útja, a légkör sugárzásátbocsátó képessége, vízgőztartalma és szennyezettsége, illetve a felhőzet.

A napsugárzás formájában beérkező energia különböző sajátosságú felszíneken aktivizálódik, illetve egy adott csapadékmennyiséget is különböző tulajdonságú felszínek fogadnak be. Mindenekelőtt a talaj anyagának fizikai tulajdonságait kell figyelembe vennünk, mivel a különböző kőzetek, felszínek más-más mértékben verik vissza a Napból érkező rövidhullámú sugárzást. A száraz és világos színű talajok 10-15 százalékkal többet vernek vissza a beeső sugárzásból, mint a nedves és sötétebb színűek. A hóval fedett területek a globálsugárzásnak csak 15-20 százalékát hasznosítják, míg a hótakaró elolvadása után a nedves csupasz talaj már a beeső sugárzás 86-88 százalékát is elnyelheti, s a rájuk eső sugárzási energia 90-92 százalékát aktivizálják. Ezek az energiakülönbségek már közvetlenül érzékelhetők a talajközeli légtér és a talaj energiaháztartásának alakulásában.

A hőenergia hasznosulását elsősorban a szárazföldek és víztömegek eloszlása módosítja, mivel a különböző felszínek eltérő hőgazdálkodással rendelkeznek: a víz lassabban melegszik fel, de lassabban is hűl le, mint a szárazföld. A tengerek a kontinensekhez képest nyáron intenzív hőtároló, télen viszont hőleadó felszínként jutnak szerephez. Így azonos földrajzi szélességen az óceánok felett nyáron alacsonyabb, télen viszont magasabb a levegő hőmérséklete, mint a kontinensek felett. A létrejövő jelentős hőmérsékleti különbségek sajátos helyi légáramlási rendszert alakítanak ki, melyet tengeri, vagy parti szélnek nevezünk. (Ezt azonban nem szabad összetévesztenünk a monszun szélrendszerrel, amely - bár a csapadékhozam különbségei mellett ugyancsak szélfordulással jár - kialakításában nem a kontinensek, illetve az óceánok eltérő hőgazdálkodása játssza a főszerepet.)

További fontos tényező a felszín növényzetének jellege és a növényborítottság mértéke. Az ember felszínmódosító tevékenysége miatt (pl. város aszfalt- és cementburkolatú felszíne, illetve az erdőirtás és a helyére lépő mezőgazdasági földhasználat) az energiaháztartás összetevői szintén merőben másként alakulnak.

A felszín egyenetlenségei igen változatos képet idéznek elő a besugárzó energiamennyiség eloszlásában. A legjelentősebb eltéréseket a különböző lejtők okozzák. A felszínformák másik jellegzetes éghajlatmódosító hatása a magas hegyláncok közé ékelt völgyekben, zárt medencékben tapasztalható.

A globálsugárzás mennyisége a magassággal növekszik, mivel a levegő szennyeződés- és vízgőztartalma a magasabb szinteken egyre kisebb, sőt az ilyen térségekben önmagában is tisztább, és így csökken a besugárzás légköri elnyelődéséből származó veszteség.

Nem kevésbé fontos tényező a hegységek hatása a csapadékra. Olyan vidékeken, ahol a bőséges vízgőztartalmat hordozó légáramlások iránya többnyire állandó és közel merőleges a hegyvonulatra, a hegyek áramlásnak kitett oldalai gyakoribb és több csapadékot kapnak, mint a síkságok. (Ezzel szemben, az ilyen hegységek szélmögötti oldala ugyanilyen okból szárazabb.)

Az Egyenlítő vidékén a föld közelében keleti irányból fúj a szél, mégpedig stabil állandósággal. Ez a szél az Egyenlítőtől kissé távolabb északi, attól délre délies összetevővel is rendelkezik. Ez az összeáramlás a levegőt felfelé mozgásra is kényszeríti, a feláramló levegő pedig lehűl, ami kedvez a felhő- és csapadékképződésnek. Az Egyenlítő közvetlen térsége ezért folyamatosan felhős és csapadékos.

A két félteke mérséklet övi területeit átlagosan, illetve legnagyobb gyakorisággal a nyugati szelek jellemzik. Az áramlás iránya a ciklonok és anticiklonok (gerincek és teknők) váltakozása miatt meglehetősen változatos képet mutat. Az ilyenformán átlagosan nyugati szelek gyakran nagy nedvességtartalmú és viharra hajlamosító időjárást hordoznak.

Az Egyenlítő és a mérséklet övezet között, évi átlagban a 30. szélesség környékén gyenge a légmozgás. A levegő itt lassan lefelé áramlik, ami felhőoszlató hatású. Ezért ebben az övezetben alakulnak ki a Föld nagy sivatagjai, mint például a Szahara Afrikában, vagy a kontinensek méretei miatt sokkal kisebb Szonoran nevű sivatag Mexikóban.

A fenti áramlási képnek jellegzetes éves menete is van, ami jó közelítéssel úgy írható le, mintha mindegyik szélrendszer eltolódna az év során nagyjából azzal a mindkét irányban 23,5 fölrajzi fokkal, amit a Nap látszólagos mozgása is leír. A képet azonban bonyolítja, hogy az ún. termikus egyenlítő, azaz legmagasabb évi középhőmérsékletű vonal, egyben a keleti szeleket létrehozó összeáramlás zónája évi átlagban sem esik egybe a földrajzi egyenlítővel, hanem attól mintegy 10 fokkal északabbra helyezkedik el. Ennek oka a két félteke közötti jelentős különbség az óceánok és a szárazföldek arányában. Emiatt a déli félteke alacsony és közepes szélességei melegebbek, mint északi félgömbi társaik.

A felszínt és a légkört érő besugárzásnak ez a csillagászati okokból kialakuló évi járása, valamint az általános légkörzés ezt kísérő övezetes mozgása alakítja ki az évszakokat.

Az óceánok víztömegei – éppúgy, mint a légtömegek – állandó mozgásban vannak. Az éghajlat alakulása szempontjából legjelentősebb felszíni tengeráramlások nagyrészt szelek hatására alakulnak ki Földünknek azokban az övezeteiben, ahol nagy állandóságú légáramlások tapasztalhatók (így elsősorban a trópusi passzátok zónájában). A mintegy 50-150 m mélységig terjedő felszíni tengeráramlások igen jelentős hőszállítást bonyolítanak le és ezáltal nagy területek éghajlatát szabályozzák. Éghajlati következményeiket tekintve leglényegesebb az a hőmérsékleti eltérés, amit azonos földrajzi szélességi zónában a kontinensek keleti és nyugati partvidékei között előidéznek.

A tengeráramlások nemcsak a partvidékek hőmérsékletére, hanem csapadékviszonyaira is hatással vannak, s jellegzetes módosulásokat, (azonalitásokat) okoznak a csapadékmennyiség övezetes eloszlásában.